- Ígérem!
Ez volt a válasz az asszony ki nem mondott kérdésére, hogy épségben hazajön.
A Sors azonban másként döntött. Elég volt egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség, egyetlen rossz lépés, majd több méternyi zuhanás.
Ahogy magához tért, egyre több minden tudatosult benne. Karok ölelték át, könnyek folytak az arcára. Egyik kezét felemelve átölelte a feleségét, mire a nő elhúzódott.
- Felébredtél. – lehelte elgyötört arcal.
A férfi megdöbbent. A nő, akit mindig mosolyogni látott, most csupán árnyéka volt önmagának. Szemei vörösen égtek a sok sírástól, alattuk fekete karikát virítottak, a kimerültségtől.
- Szólok az orvosnak. – mondta, s néhány perccel később egy másik férfival tért vissza.
Nem az agyrázkódás volt a legnagyobb baj, vagy az, hogy három napig kómában feküdt.
- Az esés következtében megsérült a gerince, ezért egy ideig tolószékben kell ülnie. – mondta az orvos.
- Meddig? – tette fel a kérdést Győző, a felesége kezét szorítva.
- Megvan rá az esély, hogy hónapokig, vagy talán tovább. Nehéz megmondani. Attól függ, milyen ütemben épül fel. Hetente vissza kell majd járnia vizsgálatokra, aztán ha a helyzet javulni látszik, további utókezelésekre lesz szükség.
- Újra meg kell tanulnom járni?
- Attól tartok igen.
A lánya születésekor sírt utoljára. Győzőnek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy visszatartsa a könnyeit, amíg magára nem maradt. Nem szomorúságot érzett, sokkal inkább kétségbeesést. Mi lesz a családjával, amíg ő lábadozik? Hogyan fog gondoskodni róluk? Hisz ez a férfi feladta, nem? Gondoskodni a család biztonságáról, minden téren. Rendbe tenni a dolgokat a ház körül. Megfogadta, hogy a felesége mellett lesz, hogy tarthatná ezt be?
A kórházban töltött két hét alatt lélekben megpróbálta felkészíteni magát az előtte álló próbatételre, ám fogalma sem volt mekkora kihívással kell szembenéznie, amíg haza nem értek.
A ház kialakítása messze nem felelt meg egy tolószékkel közlekedő igényeinek. Már önmagában a bejárati ajtón való átjutás nehézséget okozott, az emeletre vezető lépcső, mintha csak gúnyolódni akarna a férfival, hiszen a székhez kötve esélye sem volt, hogy az emeletre lépjen. Fájón mart bele a tudat, hogy már nem viheti ágyba a reggelit a nőnek, akit szeret, fektetheti le a gyerekeket. A mozgástere leszűkült a nappalira, és a konyhára, valamint hosszas tervezés után a földszinten is sikerült kialakítani egy mosdót. Megalázónak érzett minden pillanatot, mikor mások segítségre szorult, még akkor is, ha a feleségéről volt szó.
- Megoldom egyedül! – förmedt rá az asszonyra, ám az mégis a kanapén heverő nadrágért nyúlt. - Hagyd! – lökte el a kezét a férfi. – Nem vagyok magatehetetlen.
Irtózott a gondolattól, hogy egyedül semmire sem képes, vagy ha meg is próbálkozik valamivel, hosszú időbe telik a legegyszerűbb mozdulatsor végrehajtása is. Ha jöttek a barátok, egyre nehezebben viselte a közelségüket, mert hiába lesték minden kívánságát, a tekintetük mélyén szánalom ült.
Ahogy telt az idő, egyre nehezebben bírt mosolyt erőltetni az arcára a gyerekek előtt. Ha magára maradt a lakásban, italért nyúlt, ezzel próbált enyhíteni a rajta eluralkodó keserűségen.
Hónapokig tartó küzdelem árán felállt a tolószékből, s az utána következő terápiára csakis azért ment el, mert barátja József orvosként szigorú utasításokat adott neki. Hiába javult fizikailag, lelkileg egyre lejjebb csúszott. Magába fordult, már nem törődött azzal, milyennek látják a gyerekei, vagy a felesége. Ha ez nem lett volna elég, a kezelése ára, és a korábbi átépítés az összes tartalékukat felemésztette, így kénytelenek voltak a kétszintes kényelmes otthont egy jóval kisebb panellakásra cserélni Budapest közelében.
Az ital továbbra is a társa maradt, ezzel próbált erőt meríteni a folytatáshoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése