Második fejezet

Reggel, amint kinyitottam a szemem, szinte azonnal feszültség rántotta össze a belsőmet. Kimásztam az ágyból, s kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaimat. Az órámra pillantva rájöttem, még csak reggel hatóra. Tengernyi időm maradt még az iskoláig, de képtelen lettem volna visszafeküdni és csak heverészni az ágyban. Az olyan esték után, mint a tegnapi, le kellett kötnöm magam. Hidegvízzel megmosakodtam, hogy magamhoz térjek, majd szabadidőt és edzőcipőt húztam. Magamhoz vettem a tornazsákom és a mobilom, majd csendben elfordítottam a kulcsot az ajtóm zárjában és reméltem a szüleim még alszanak.
- Edzeni mész?
Anyu halk hangja megállított. A konyhából szólt, hát odamentem. A helyiség kicsi volt, a falakat sötétbarna lambéria borította, amitől az egész nyomasztónak tűnt. A konyhabútor látott már szebb napokat, az egyik alsó szekrény ajtaja még mindig lógott, de nem sok esélyt láttam rá, hogy valaki megjavítsa. Az étkezőasztal fölött, mindössze egyetlen csupasz körte szolgált fényforrásként.
- Igen. – feleletem rá se pillantva. A lehető leghamarabb az ajtón kívül szerettem volna lenni, de a beálló csendben szinte érzetem, ahogy anyu kérlel, legyen hozzá pár kedves szavam. Ahogy ránéztem, feltűnt, hogy az éjszaka rajta is nyomot hagyott, az arca bal fele fel volt dagadva. Ökölbe szorult a kezem.
- Sziszit hogy-hogy nem viszed magaddal? – kérdezte könnyed hangom, amitől csak még dühösebb lettem.
- Este bulizni volt, és amúgy sem bírja a korai kelést. – feleltem nem túl lelkesen. Olyan érzés volt, mintha egy előre betanult szöveget mondtam volna fel.
- Mikor jössz délután? – kérdezte mikor indulni készültem.
- Nem tudom, lehet még suli után is beugrom edzeni kicsit vagy meglátogatom Danit. – a hangom enyhe ingerültséget sugallt, amitől belém mart a bűntudat. Remélve, hogy valamelyest orvosolhatom, két lépéssel anya előtt termettem, és szorosan megöleltem.
- Menj! – tolt el magától lágyan. – Nem akarom, hogy miattam késs el.
- Szia! – intettem neki, majd magára hagytam.

Az edzőterem és a házunk közti távolságot lassan, kocogva tettem meg. Mikor beléptem az épületbe, a recepciós pult mögött ülő srác álmosan intett. Nem kérdezte, mit keresek ott korán reggel. A terem nem volt túl nagy, viszont jól felszerelt. Dani találta ki, hogy járjak le, nem csak azért, hogy levezessem a felgyülemlett haragot, hanem hogy képes legyek megvédeni magam, ha a helyzet úgy hozza. Számtalan lehetőség közül választhattam, ám engem a futás és a boksz kötött le igazán.
    Magamhoz vettem a kesztyűmet, amit még két évvel korábban kaptam a testvéremtől születésnapomra, majd a kellő bemelegítés után minden dühömet a terem túlsó végében lógó bokszzsákra zúdítottam.  Zenét kapcsoltam a mobilomon, így a fülemben doboló basszusra figyeltem, aztán megszűnt a külvilág.
Mikor valaki megérintette a vállam, lendületből hátrafordultam, hogy behúzzak az illetőnek, de elkapta a karom.
- ….
- Kiráztam a fülemből az apró fülhallgatót. – Mi?
- Engem is le akarsz ütni? – tette fel a kérdést újra a bátyám.
- Akarod? – kérdeztem vissza pimaszul, nem zavart, hogy egy fejjel magasabb volt nálam. – Szívesen megpróbálom.
Megjött a harci kedvem, egy hang a fejemben sürgetett, hogy padlóra küldjem őt.
- Biztos ezt akarod? A múltkor nem sikerült. – heccelt, miközben a szája sarkában alig észrevehetően mosoly bujkált. Ez csak olaj volt a tűzre. Kapkodva lehúztam a kesztyűmet, és a telefonommal együtt a lábam mellé dobtam. Az egyik gumiszőnyeg felé indultam, de esélyem sem volt elérni odáig, mert a testvérem már rám rontott. Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben, és teljesen átveszi az irányítást. Minden eddig tanult fogást bevetettem, és csak az a cél lebegett előttem, hogy legyűrjek egy olyasvalakit, aki nálam jóval erősebb. Ám hiába a harci kedv, elég volt egyetlen pillanatnyi kihagyás, és máris a padlón kötöttem ki.
- Ne add fel húgi! – lihegte fölém hajolva Dani.
- Soha.  - Maradék erőmet összegyűjtve kirúgtam alóla a lábát, mire ő is mellém terült.
- Szép húzás! – ütött a combomra.
- Tudom. – lihegtem.
Kimerülten nyúltam el a padlón, és azt terveztem, hogy még jó sokáig ott is maradok, de a telefonom csörgése ráébresztett, hogy az időpont nem alkalmas a henyélésre. Nyögve talpra álltam. És a szőnyeg széléhez sétáltam.
- Mi van? – szóltam bele kissé zsörtölődve.
- Megmondom szivi, iskola.  – közölte a barátnőm a vonal túlsó oldalán.
- Basszus, Sziszi! Mennyi az idő? – akkor ébredtem rá, hogy suliba kell mennem.
- Nem érsz vissza, szóval összeszedtem a cuccaidat. Zuhanyozz le, addigra én is ott leszek!
Köszönés nélkül lecsaptam a telefont, és a zuhanyzók felé indultam. A fertőtlenítő szagtól felkavarodott a gyomrom, de nem maradt időm ezzel foglalkozni. Gyorsan beálltam a zuhany alá, és megnyitottam a csapot, majd alaposan lemostam magam. Pont akkor csavartam magam törölközőbe, mikor Sziszi megérkezett.
- Örök hála! – mosolyogtam, mialatt kapkodva szárazra töröltem magam.
- Lassan meg kéne szoknom, ha reggelente itt vagy, jobb, ha ide jövök a motyóddal együtt. – visszamosolygott rám, de míg az enyém tényleg a háláról szólt, az övé mögött enyhe szomorúság húzódott.

Akkor ismertem meg Sziszit, mikor az osztályunkba került általánosban másodikban. Ő volt az egyetlen, aki megkérdezte miért vagyok szomorú. A mai napig sem tudom miért, de elmondtam neki az igazat, hogy apu este megint kiabált velünk, és megcibálta a hajam, amiért rászóltam, hogy ne bántsa anyut. Megvigasztalt, megfelezte velem a csokiját, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Ami a természetünket két teljesen különböző személyiség voltunk. Ő nyílt volt, hamar összebarátkozott mindenkivel, a családjáról jó véleménnyel voltak a környékbeliek. Még én nehezen nyíltam meg az emberek előtt, mert szégyelltem, a szüleimet. A lakótelepen mindenki tudott apám balesetéről és, hogy nem veti meg az italt, anyám pedig túlságosan fél tőle, hogy komolyabb lépésre szánja el magát. A bátyám, Dani vigyázott rám, ő volt mellettem egész gyerekkoromban. Apa egyedül vele volt képes civilizáltan beszélgetni, még akkor is, ha alkohol mámoros állapotba került. Úgy tűnt számára a fia többet jelentett, mint a lánya. Ezt, ha ivott sosem felejtette el hangoztatni.

Csengetés előtt be kellett érnünk a suliba, de kifelé menet azért a bátyám nyakába csimpaszkodtam.
- Délután mindenképp benézek a műhelybe. – dünnyögtem a vállába, hirtelen mindennél fontosabbnak éreztem, hogy mellettem legyen.
- El fogsz késni. – mondta, de ő sem engedett el, úgy ölelt magához, mintha ezzel akarná magába szívni a sérelmeimet.
- Igazad van.
Kelletlenül elhúzódtam tőle, Sziszi ezt az alkalmat használta ki arra, hogy a kijárat felé vonszoljon.
- Taposs bele! – sóhajtottam, mikor beültem a kocsijába. Csikorgó kerekekkel hagytuk el a parkolót, és egy részem azon rimánkodott, ne fussunk össze egy rendőrrel sem. – Anyám mit szólt, mikor beállítottál? – kérdeztem, csak hogy szóra bírjam a száguldozó lányt.
- Meg sem lepődött, hogy a küszöbön talált. – zavartan elhallgatott, de azonnal kitaláltam miért.
- Őt is láttad?
- Aha. – válaszolta szemét mereven az útra szegezve.
- Milyen volt az esti buli? – előztem meg a barátnőm kérdését, amiről biztosan tudtam, hogy a tegnap estéről szólt volna.
- Túl jó, szóval meg kell hálálnod a mai fuvart. Azon is csodálkozom, hogy képes voltam reggel kinyitni a szemem! – sopánkodott.
- Suli után beugrom Danihoz, de később vendégem vagy egy pizzára.
- De csak, ha te csinálod. – szögezte le, s közben nagyot nyelt.
- Szóval mégse sütök olyan rosszul? – vontam fel a szemöldököm.
- Viccelsz, ha rajtam múlna, csak a te főztödön élnék. – vigyorgott rám. – Hallom elpáholtad a tesódat. – a vigyora ezúttal szélesebbre és gonoszabbra fordult.
- Elsírta a bánatát, hogy túljártam az eszén? Na, ezért még megkapja a magáét. – somolyogtam, és máris azon kezdtem el agyalni, milyen borsot törhetnék a bátyám orra alá.