Szokás szerint az utolsó pillanatban estünk be fizika órára, ami különben sem tartozott a kedvenceink közé.
- Mivel a hölgyek késtek, büntetést kell eszközölnöm. – mondta felénk se pillantva. Garamvölgyi tanár úr, aki ha bal lábbal kelt fel, imádott büntetést osztogatni.
- Eszembe sincs kitakarítani a termet. – vágott vissza a kelleténél nagyobb hévvel a barátnőm. Még az sem tartotta vissza, hogy eszelősen csimpaszkodtam a karjába, ezzel is jelezve, hogy fogja be.
- Ne aggódjon Cintia, nem ilyesfajta alantas feladatot szánok kegyedéknek. – a férfi arcán átsuhanó apró gúnyos mosolyból azonnal levettem, sokkal rosszabbra számíthatunk.
- A fizikaszertárban elég nagy a kosz meg a rendetlenség. Elkélne ott egy alapos takarítás, és egy leltár is.
- Ne! – mit sem törődve a tanárral a kezembe temettem az arcom. Ez romba döntötte a délutáni terveimet.
- Ha ennyire lazán veszik, az óráimat, hogy rendszeresen késnek, legalább valami hasznukat is vegyem. Na, üljenek le! – intett a padunk felé, mi pedig füstölögve odakullogtunk.
- Legközelebb inkább hallgass. – morogtam. – Ezzel a teremmel hamarabb végeztünk volna, de a szertárral estig se.
Az alacsony költségvetésből, nemigen futotta renoválásokra, vagy alaposabb takarításra, ezért a diákok nálunk büntetés címszó alatt általában takarítottak, vagy ha kellett éppen festettek, avagy a konyhán segítettek. Ami pedig a szertárt illeti, nem csak a fizikaórához szükséges dolgokat tárolták ott, hanem minden egyebet. Például térképeket földrajzra, formaldehidbe áztatott dolgokat, és egy csontvázat biológiára.
A barátnőmön látszott, hogy megbánta, hogy megszólalt, de ez engem egyáltalán nem izgatott. Sziszi arról volt híres, hogy előbb beszélt, és csak aztán gondolkozott.
Az óra hátralevő részében nem szóltunk egymáshoz, de még ha dühös is voltam rá, nem szerettem sokáig haragban lenni vele. Reméltem később lesz alkalmunk beszélni, de látványosan került engem. Tudtam, ilyenkor ki kell adnia magából a feszültséget, ezért nem jártam a nyomában.
Mire elérkezett az ebédidő már kellőképpen felidegesítettek ahhoz, hogy a fejem ketté akarjon szakadni. A tanárok a beadandók miatt a fejemen táncoltak, ráadásul, akiket korrepetáltam szinte mind bekavart az időpontjaival, vagy konkrétan meg kellett fenyegetnem egy két embert, ha elsumákolja a különórát, bemártom az igazgatónál, hogy tudom, stikában mariskás cigit szokott szívni. Hiába, néha keményen kellett fellépni, különben elkanászodtak volna.
Alapvetően nem voltak problémáim a tanulással, de az érzelmeim nagyon is befolyásolták a teljesítményemet. Ha jól alakultak a dolgaim (nagyjából), tejes gőzzel hajtottam, de ha gubancok voltak, nem érdekelt senki és semmi (ez volt a helyzet például egy nagyobb veszekedés, vagy apám néhány jól irányzott sértése után).
Némelyik tanárom jó ötletnek tartotta, hogy néhány extra felvételi pontért, segítsek pár gyengébb tanulónak a felzárkózásban. Először nem tűnt túl vonzó ajánlatnak, de a bátyám és Sziszi más szemszögből mutattak rá a dologra.
- Felvételinél minden pont számít, és te jó helyet érdemelsz.
- Plusz annál később lehet hazamenni.
Dani érve is szépen hangzott, de Sziszié volt a legmeggyőzőbb.
Szinte a hét minden napjára jutott valaki, akinek különórákra volt szüksége. Néha sikerült tartani magunkat az eredeti tervhez,- miszerint komolyan vesszük és addig fel nem adjuk, míg az illető nem tudja, amit tudnia kell, - néha – ha éppen nem álltam a helyzet magaslatán – az ilyen alkalmak hamar közös ökörködésbe fulladtak.
Komolyan azt fontolgattam, hogy megfejelek valami kemény tárgyat, hátha attól enyhül a fejfájásom, helyette győzött a józanész, és ebédidő helyett berontottam az orvosiba.
- Leszakad a fejem! – nyögtem, amint benyitottam a helységbe.
- Advil? – mosolygott rám a középkorú doki.
- Erősebb kéne – dobtam le magam a vizsgálóasztalra – még hátra van egy dupla matek.
Lehunyt szemmel feküdtem, amíg hallgattam, hogy a doki – aki amúgy mellékesen keresztapám is volt egyben – a pirulák között matat.
- Rossz napod van?
- Részben. – sóhajtottam, mire felvillant apám arca, ahogy anyámról beszélt előző este. Ismét belém mart a feszültség. Kinyitottam a szemem, és Józsi felé fordultam, aki együtt érzően pillantott rám barna szemeivel.
- A makacs ember nehezen kezelhető.
Felhorkantam. – Nem makacs, hanem önző, alkoholista disznó! Sokszor azt kívánom, csapná agyon valaki, úgyis olyan nagy a szája! Sokkal könnyebb lenne nélküle! – mire kifogyott belőlem a szó zihálva vettem a levegőt. – Ne haragudj! – motyogtam égő arccal. Nem szerettem mások előtt kifakadni, még előtte sem. Imádtam, de nem érzetem tisztességesnek minden ismerősömre a saját bajomat is rázúdítani.
- Nincs miért bocsánatot kérj. – mosolyodott el kedvesen, s éreztem, ahogy a fejemet feszítő nyomás lassan enyhülni kezd. Talán csak arra volt szükségem, hogy kiadjam a haragomat. – Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy apád szeret téged. De tudod, ami vele történt nem könnyű feldolgozni.
- De az már rég volt. – vágtam rá ingerülten.
- Lehet, de mióta csak ismerem őt, önálló erős férfi volt. A baleset kettétörte az életét. Egyikünknek sincs fogalma arról, mi játszódhatott le benne, mikor tolószékben kellett rostokolnia, teljes mértékben másokra utalva… Korábban is mondtam már, ha bármilyen segítségre van szükségetek, egy szavatokba kerül.
Lecsusszantam az ágyról, és megöleltem őt.
- Van egy olyan érzésem, nem is kell már az a gyógyszer. – eresztett meg egy enyhe mosolyt.
- Azért elkérném. Lehet, mire végzünk a fizikaszertár rendberakásával kelleni fog. – grimaszoltam.
- Már megint mit csináltatok?
- Az utolsó pillanatban estünk be, Garamvölgyi meg ballábbal kelt fel. – feleltem tömören, mire csak rosszallóan csóválta a fejét. – Jobb is, ha indulok vissza, mielőtt a nyakamba szabadítok még egy büntetést. – zsebre vágtam a felkínált pirulákat, majd magára hagytam Józsit. A férfi apám gyerekkori barátja volt. Korábban sebészként dolgozott, de egy rutinnak tűnő vakbélműtét során komplikáció lépett fel, amibe a betege belehalt. Ez annyira megviselte, hogy otthagyta a kórházat, és inkább iskolaorvosként dolgozott tovább.
Bántam, hogy kihagytam a teljes ebédet, mert piszkosul éhes lettem, mire beértem az órára. A földrajz jobb kedvre derített, mert a tanárnő próbálta elmagyarázni, hogyan működik a vaktérkép, de csak azt érte el vele, hogy akinek be kellett tájolni a megadott helyeket piszkosul megutálta, mi, akik a helyünkön ültünk próbáltuk köhögésnek álcázni a vihogást.
Sziszi épp a szekrényénél álldogált, mikor szünetben megtaláltam.
- Sajnálom, hogy úgy rád förmedtem reggel! – kezdtem bele. – Tudom, az se mentség, hogy este megint pokol volt otthon.
- Nekem pedig meg kéne tanulnom gondolkodni, mielőtt beszélek. Ne haragudj, hogy elszúrtam a délutánodat Danival.
Amint ezt kimondta, mintha villanyt kapcsoltak volna fel a fejemben. – Egyáltalán nem szúrtad el. Attól, hogy tovább itt kell maradnunk, az esténk még szabad. – mosolyogva öleltem meg a barátnőmet. A tudat, hogy mégsem lesz katasztrófa a napom, valahogy segített átvészelni a matekot, amit az utolsó két órába nem volt túl praktikus ötlet betenni.
Óra után sóvárogva figyeltem, ahogy a többiek lökdösődve, viháncolva indultak hazafelé.
- Legalább lesz időnk egy nagyot beszélgetni. – érintette meg Sziszi vigasz gyanánt a vállamat, miközben a szertár felé sétáltunk, ahol már várt ránk Garamvölgyi.
- Köszönjék maguknak. – vetette oda nekünk, míg az ósdi zárral bajlódott. Nem bántam volna, ha beletöri a kulcsot, de nem volt ekkora szerencsénk.
Keservesen felnyögtem mikor beléptünk a helyiségbe. A polcokon, és az ott elhelyezett tárgyakon, vastagon állt a por, ráadásul sok helyen csak úgy egymásra voltak hányva a dolgok.
- Tisztítószer és minden egyéb a mosdó alatti szekrényben. – bökött a sarokba. – Jó mulatást hölgyeim! – eresztett meg egy gúnyos mosolyt, majd otthagyott minket. Amint becsukódott az ajtó, felmutattam a középső ujjamat.
Annyira elmerültem a tanár képzeletbeli kínzásában, hogy későn vettem észre a Sziszi telefonjából szóló zenét.
- Gondoltam, így könnyebb. – vonta meg a vállát mosolyogva.
A zene tényleg jó hatással volt ránk, mert ahelyett, hogy felváltva panaszkodtunk volna a helyzet miatt, csöndben nekiálltunk a takarításnak, néha a dallamot dúdolva, vagy fütyörészve. Az ablakokat is kinyitottuk, hogy beengedhessünk egy kis friss levegőt.
- Eldöntötted már, melyik egyetemre jelentkezel? – kérdeztem. Éppen az egyik automatából szerzett csokit majszoltuk, miközben pár percnyi pihenőt tartottunk.
- Oda, ahova te. – ez teljesen magától értetődőnek tűnt, de hogy őszinte legyek, nem tudtam teljesen kibékülni a dologgal.
- Ezt azért alaposabban át kéne gondolnod. – kezdtem, de egy ingerült sóhaj belém fojtotta a szót.
- Gabi, ezt már egyszer megbeszéltük. A legjobb barátnőm vagy, és veled szeretnék lediplomázni. Nekem édes mindegy, hogy miből, a lényeg, hogy legyen egy darab papírom.
A lány szülei, ugyan mindketten diplomások voltak, de Sziszi nem igazán mutatott érdeklősét a továbbtanulás iránt. Divattervező szeretett volna lenni. Mit nem mondjak, volt is érzéke hozzá. Én pedig hiába tanultam jól, annyira azért nem ment a dolog, hogy egy neves helyre bejussak, így egy vidéki intézmény mellett kellett döntenem, mert az ottani pontszámok alacsonyabbak, és ami a legjobb, több száz kilométerre élhetek a családomtól.
- Szerintem sírni fognak örömükben, ha előállok az ötlettel. Te döntöttél már a jelentkezésről?
Mindnet megadtam volna azért, hogy elkerüljek innen, de egyáltalán nem gondoltam bele komolyabban. Csak azzal voltam, elfoglalva, hogy napról napra tartsam magam, hogy véletlenül se tegyek olyat, amivel derékba törhetem az életem. – A lényeg, hogy a lehető legmesszebb legyen innen.
Kezembe vettem a barátnőm telefonját, és teljesen feltekertem a hangerőt, majd folytattam a takarítást. Mire mindennel végeztünk, már jócskán benne jártunk a délutánban, és a lelkesedésünk is alaposan megcsappant. Háromszor is elhatároztuk, hogy meglógunk, de a józanész mindig visszatartott minket, így hát letöltöttük a büntetést.
- Szép munka hölgyek! – a tanár lelkesedése egyáltalán nem tűnt őszintének, inkább elégedettség sugárzott az arcáról. Biztosan jó érzéssel töltötte el, hogy látta mennyire pokolra kívánjuk ezt az egészet. – Már most szólok, ha legközelebb büntetésre szomjaznak, a következő megálló a tornaszertár.
Szerettem volna a férfi fejéhez vágni valamit, akár még egy kemény tárgyat is, de Sziszi mintha kitalálta volna a gondolataimat, elkapta a karomat, és kivonszolt az épületből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése